Az emberek lelkébe loptam vak reményt,
S adtam hozzá még lángszemű tüzet nekik,
[Így] most e tűz az egynapélők birtoka,
És mindenféle mesterségre ez tanít.
(Trencsényi-Waldapfel Imre ford.)
– mondja Prométheusz Aiszkhülosznak róla szóló drámájában. Az égből lopott tűz csakugyan sok mindenre megtanította az embert: tisztelni éppúgy, mint szolgálatába állítani, de megtanította arra is, hogyan védekezzen ellene. Az ember leláncolta a tüzet a tűzhely-lyel, és ha kitört börtönéből, megszelídítette tűzoltás-sal. Az oltásra azonban szervezettebb módon csak letelepülése után kényszerült reá az ember, és a szükség az ókori kultúráknál bizonyos tűzvédelmi módszereket és rendszabályokat hozott létre.
Tudjuk azt, hogy Egyiptomban i. e. 200 körül már előírták az oltóvedrek készenlétben tartását. Babilóniában a szomszédokat kötelezték arra, hagy az oltásnál segítsenek. Még arra is gondot fordítottak, nehogy valaki, túlságosan igyekezve, valamit megmentsen a tűzből – magának. Hammurabi, az i. e. XVIII. században élt uralkodó törvénygyűjteményében erről így rendelkezett:
„Ha valamely házban tűz üt ki, és az oltásban segédkező a házban levő tárgyakra veti szemét, s ezeket ellopja, a tűzbe dobassék.”
Görögországban megelőző rendelkezést is hoztak: nevesebb templomok környékén megtiltották a tűzgyújtást. A rómaiak pedig eljutottak a tűzoltó-intézményig. Augusztus császár i. sz. 6. évében 7000 főből álló tűzoltó és rendfenntartó, ún. vigil zászlóaljakat állított fel, Néró pedig a 64. évi nagy római tűzvész után megfelelő építkezésekről intézkedett. Tacitus, római történetíró jegyezte fel:
„Elrendelte, hogy az épületeket, bizonyos részükben, fagerendák mellőzésével, gabini és albai kőből kell csinálni, mivel az ilyen kő ellenáll a tűz hatásának… Intézkedett továbbá az iránt is, hagy… ne közös fallal kerítkezzenek, hanem minden háznak meglegyen a maga tűzfala.”
A rámai birodalom határain belül minden nagyobb településen megszervezték a tűzoltó társulat-ot. Pannóniában, közelebbről Aquincumban is. Ennek tűzoltó-székházát azonban a honfoglaló magyarság már csak romjaiban találta meg. Nem hiányzott, hisz nem volt még rá szükség. A kezdetleges települések, a sátor, a kunyhó, a nyári szállás leégése nem okozott nagy kárt. Nálunk is csak a téli szállás, a ház, a falu, a város kialakulása után kényszerültek rá, hogy a tűz ellen felkészültebben védekezzenek. Hisz a középkor mozgalmas századaiban nemcsak a gyakori háborúk vagy a gondatlanság kukorította fel a vörös kakast, hanem a békesség idején is békétlenkedők: a hatalmaskodók, a gyújtogatók barbár keze. Ellenük csak a törvény adhatott védelmet, és már István király keményen büntette őket. 11. törvénykönyvében így határozott:
„Ha valaki más ember épületeit ellenségeskedésből felgyújtja, állassa helyre az épületeket, és valami házi eszköz odaégett, fizesse meg, és annak felette adjon tizenhat tinót, ki összevéve hatvan ezüst pénzt ér.”
A későbbi törvények is szigorúan ítélkeznek: a falvak és majorságok gyútogatóira ugyanazt a büntetést szabták ki, mint a király elleni lázadóra: a birtokelkobzást. – A városokat azonban nem védte a törvény a gyújtogatóktól, különben is építkezési rendjük, módjuk miatt valamilyen tűzvédelemre nagyon rászorultak. Szűk utcák, szoros szomszédságban a gyúlékony anyagú házak, és többségében – Európa-szerte a XIV. századig – nyitott tűzhely lángolt. Nem volt még kémény, vagy ahol igen, gyakran szűkre mesterkélt, nemegyszer fából készített, vagyis tűzveszélyes.
A városi polgárok a tűzvédelem érdekében persze megcselekedték, amit tehettek. Eleinte esetenként, önként verődtek össze a vész alkalmával, vödrökkel, a XV. századtól kezdve fecskendőkkel, pontosabban vízipuskák-kal locsolgatva a tüzet, csáklyák-kal szétrángatva az égő faalkatrészeket s a szomszédos épületek gyúlékony teteje, hogy bele ne kapjon a láng. Vagyis csak arra törekedhettek, hogy a tűz ne terjedjen tovább. Később megelőző rendszabályokat is hoztak, és amikor a céhrendszer meghonosodott nálunk, városonként a céhek feladatává tették a védőmunkálatokat, a tűzoltás technikája azonban mit sem változott.
A XVI–XVII. század törökvészes idejében aztán gyakran vörösödött az ég alja, messze földre hirdetve, hogy ég valamelyik végvár. Ezek többségét ugyanis sövénypalánk fogta körül, és a magyar–török vitézek egyaránt vették fegyverül a tüzet. Így gyújtották fel pl. 1557-ben Tót Bálint és vitézei Zsámbok palánkját, s a vár a török őrséggel együtt porrá égett. Zrínyi Miklós új várára viszont a török vetett lobot 1560-ban, és „az kik az palának kerítésben voltak” – írja a forrás – Deli Tódor kapitány 500 vitézével, bent égtek.
A gyújtogatás tehát akkoriban vitézi kötelesség lett, ás a találékonyság sokféle „tüzes szerszámot” készíttetett, ezekkel röpítvén a vörös kakast a várakra vagy onnan a támadókra. Amit Gárdonyi Géza az Egri csillagok-ban Bornemissza Gergely találmányának tulajdonított, azt sok végvárunk ismeretlen vitéze megcselekedte. Másutt is nyers vagy vizes állatbőröket terítettek szét e szerszámok ellenszeréül, az ostrom kezdetén pedig ezekkel takarták le a gyúlékony tetőket, vagy le is rontották őket.
A békességesebb területek és a hódoltság városait sem kímélte meg a – rendszerint gondatlanság okozta – tűz, a XV. és XVI. században is különféle rendtartásokkal igyekeztek védekezni ellene. Akár úgy, mint Pozsony, hol is elsősorban a fürdőmesterek kötelességévé tették a tűzoltást, akár úgy, mint Sopron 1549-ben: körültekintően szabályozták a tűztorony őreinek feladatát, de úgy is, mint Debrecen 1556-ban: megbírságolták azt, aki nyílt lánggal ment az istállóba vagy gyúlékony anyag közelébe; később pedig, 1629-ben, az éjjeli sütést tiltották el, majd a pipázást.
Debrecen egyébként nevezetes szerepet tölt be tűzvédelmünk történetében: itt alakították meg az első tűzoltó egylet-et, 1657-ben, a kollégium diákjaiból – és ezzel a tűzoltás mesterséggé változott.
Persze csak módjával. Más városok nem siettek átvenni a diáktűzoltóság példáját, és a XVII. század tűzoltó-módszere még mindig nagyon kezdetleges: a vörös kakast nehezen szelídíthették. Egy ház tüzétől, főleg a nád- és szalmatetők miatt, pillanatok alatt lángba borult a fél város, és ha szél is támadt… akkor mást alig tehettek, mint amit Tótfalusi Kis Miklós, a század legnagyobb nyomtatómestere írta le Kolozsvár 1697. évi égése után szerzett Siralmas panasz-ában:
Gyenge nép kiállott,
A mezőre szállott,
Onnét nézi e romlást:
Gondolhadd, micsoda
Sírással jajgatta
Ki-ki maga jószágát.
Semmijéhez számot
Senki már nem tartott,
Egyaránt tött jajgatást.
A XVII. századra egyébként már majdnem minden városi ház kéménnyel büszkélkedett, és ezzel egy új mesterség honosodott meg nálunk: a kéményseprő-ké. Ahogy sokasodtak a kémények, sokasodtak ők is, és egy-egy városban már céhet is alkothattak. Az elsőt a selmeciek, 1701-ben. Ettől kezdve jelentős szerep jutott nekik a tűzvédelemben.
Idők múltával a városok is egyre körültekintőbben igyekeztek a bajt megelőzni, a védelmet fokozni. Az egri tanács 1716-ban előírta:
„Minden Fertály Esztendőben… az Házakat fogják megh látogattni az Tűznek veszedelmes volta el Távoztatása miat, és az hun rosz alkalmatosságot látnak és Tűz támadássára félelmest, az ház gazdájának keményen megh parancsolyák… hogy megh csináltassa.”
A kőszegi Tűz támadásban való rend tartása a veszedelem hírüladásáról, 1738-ban, emigyen intézkedett:
„A midőn az Tűz… Városurakban ha éczakai időben támadna… az orákat kiáltó Vigyázók… Tüzet kiáltassanak… és lármát csináljanak, [egy] penigh mennyen az Harangozóhoz és neki a Tüzet megjelentvén, Tornyosoknak is tüstént… hírt adgyon.”
Városaink éjszakai nyugalmára ugyanis e századokban éjjeliőr-ök vigyáztak, akik részint hogy éberségükről számot adjanak, részint pedig azért, hogy a polgárok tudják, hányadán vannak, minden órát versben kikiáltották. Kilenc órakor így zengedeztek:
Hallya meg a háznak ura,
Kilencet üt már az óra,
A nap elment nyugottára,
Vigyázz Tűzre és házodra.
Ha valaki rosszul vigyázott, és tűz támadt, a tennivalókról rendtartás intézkedett. Az egri, 1764. évi ekképpen:
„Az Harangöntő az Föcskendező mellett lesz… a vékon és Szűr Szabók… az közel való Kutakból Vizet hordanak… Lajtoriához Csáklákhoz Kupákkal az Kőművesek, Átsok Fejszékkel létrákkal és Kupákkal, Bodnárok… Magyar Varga Céh kupákkal [rendeltetnek]. Míg az Kapások tartozni fognak Város közönséges Lajttyával járni és azt meg tölteni… [s] hogy az polgároknak… ki hordott, vagy bent lévő ingó jószágokban lopás által Károk ne történnyen, azoknak Különös vigyázására rendeltetik a Csizmadia Céh.”
A XVIII. század közepén már központi intézkedésre is sor került. Mária Terézia elrendelte a tűzvédelmet és a károsultakat segélyező tűzpénztár-ak felállítását, és gondos előkészítő munkálatok után 1771-ben kiadta a mintául szolgálandó tűzrendészeti szabályzat-át. II. József 17 év múlva megújította. Az 56 pontba foglalt mintarendelet korszerű elgondolással a megelőző tűzoltalom és tűzrendészet, a tűzriasztás és a tűzoltás fejezetében csoportosította a feladatokat.
E rendelet ösztönzőleg hatott a városokra újabb tűzrendtartásokat bocsátottak ki. Az 1800-as évek elején kelt rendelkezéssel pl. a kéményseprőket a tűzveszélyes kémény és tűzhely bejelentésére kötelezik, a kémények építésének műszaki adatait megszabják, a szalma- és nádtetős építkezéseket megtiltják, a céhtagok közül állandó fecskendőkezelőket jelölnek ki, s ezeket rendszeres gyakorlatra kötelezik. Sőt: nagyobb városaink beszerzik a külföldön korábban alkalmazott gépi fecskendőket. E „víz masinákat” az 1820-as évektől kezdve Pesten is készítették, és újságokban is hirdették. Olvassuk el pl. Remekházy Károly hirdetését a Hazai s Külföldi Tudósítások 1835-ös évfolyamából, hozzátéve, hogy 1 akó kb. 54 öl-nek, 1 öl pedig kb. 190 cm-nek felelt meg:
„Pesten az országúton 657-ik szám alatt maga a jelentő és a mívműhely tulajdonosa köz hírré teszi: hogy nála 3–16 akó vizet tartó fecskendők készen találtatnak, mellyek a víz sugárt szakadatlanul lövellik ki… Egy három akót tartalmazó hordozható fecskendő két ember által 4 perczenet alatt 3 akó vizet 7 öl magasságra lövell… A 16 akós… kocsira helyezhető fecskendő [pedig] 4 perczenet alatt 16 akó vizet 22 öl magasságra.”
A tűzoltás sikere azonban jórészt az oltásban részt vevők gyakorlottságán múlt. Ennek felismerése vette rá a városi polgárokat, hogy önkéntes tűzoltó egyesület-eket szervezzenek – az elsőt Aradon, 1834-ben. E testületeknek már állandó tagjai voltak, és rendszeres gyakorlatozásra kötelezték magukat. – A tűzoltás mint mesterség az inaskorból legénysorba lépett.
Egy másik intézmény ugyan csak utólag segíthetett a bajokon, de mégis jelentősen: a biztosító társaságok-é. Kossuth Lajos nem mulasztotta el, hogy az általa szerkesztett Pesti Hírlap-ban a biztosítás fontosságát a nagyközönség figyelmébe ajánlja. A lap 1 841. július 17-ik számában így érvelt:
„Alig múlik el egy postanap, hogy az országnak egy vagy más részről egész házsorok porrá égését ne jelentenék. Száz meg százezrekre rúg a kár évenként; kiszámíthatatlan veszteség ez, pedig, ha számba vesszük, hogy a szegény földműves, midőn porrá ég, nem azt az egy-két száz forint kárt vallja, amire vagyonának becsára hág, hanem gyakran egész életére koldussá lesz. E bajokon a tűzkármentesítő társaságok igyekeztek segíteni. Lehetetlen azokat jótékonyságnak nem vallanunk.”
A Pesti Hírlap nem túlzott, a tűzvészek egymást érték. A sok közül az 1847. évi nagyszalontait említsük: Arany János számolt be részletesen róla Petőfihez küldött levelében. Idézzük bevezető és befejező sorait:
„Hol találhatnék keblet, melyben érzéseim oly rokon érzést gerjeszthetnének, mint a tiedben; mely felsírna a nép ínségén, és… részvét könnyével hintené fájdalmának égő tüzét. A mezőváros, melyben bölcsőm rengett, romokban hever. Irtózatos látvány, barátom, egy nagy sík területen semmit sem látni, mint kormos falakat, nyúlánk kéményeket, s itt-ott még most is füstölgő üszköket… Még most sem vagyunk túl minden veszélyen; egyfelől az ínség látása, másfelől a rettegés… Hozzá a teljes zavar, minden közirományaink elégése miatt… A leégett épületek száma 2175.”
Nagyszalontán nem volt önkéntes tűzoltótestület. Ahol akadt is, abban sem volt mindig köszönet. A tagok száma állandóan ingadozott, gyakorlatokra jártak is, nem is, és különböző helyen lakva, tűzriadókor nagyokat késve érkezhettek csak a színhelyre. Röviden: hivatásos tűzoltóságra volt szükség. Ezt ismerte fel Széchenyi Ödön, István másodszülött fia, aki tollal és tettel küzdött a célért majd egy évtizedig, végre 1870-ben, Pest város tanácsának támogatásával, létrehozhatta hazánk első hivatásos tűzoltóság-át – a tűzoltóskodás végre elérte a mester sort. Sőt – hogy a kézműves kifejezésnél maradjunk – még az évben céhet is alkothatott: Széchenyinek sikerült megalakítania az Országos Tűzoltó Szövetség-et. Ettől fogva tűzoltóink egységesíthettek módszereiket, versenyek rendezésével fokozhatták a gyakorlottságot, és mivel a szövetség szava többet ért a tűzvédelmi kiadásokkal fukarkodó önkormányzatoknál, mint a helyi testületeké, korszerű eszközök beszerzését eredményesen szorgalmazhatták. A pesti tűzoltóság számára pl. – több európai nagyvárost megelőzve – már 1872-ben gőzfecskendő-t és többrétű tolólétrá-t szerezhettek be, később benzinmotorosszivattyú-kat is. A szövetség országosan tűzjelzőállomás-okat állíttatott fel, s a század végétől kezdve telefon-tűzjelző hálózatot létesíttetett:
1903-tól kezdve a trombitával utat követelő lovas kocsinkat felváltották a szirénázó, benzinmotoros autófecskendő-k, 1909-ben munkába állították az első autóra szerelt szénsavfecskendő-t és villanymotoros tolólétrá-t, 1923-tól hatsugarú Niagara szivattyújú fecskendőt is alkalmaztak már, 1927-ben pedig a szárazoltógép-et.
Az általános és egyenletes fejlődést azonban két dolog akadályozta. Az egyik az országos tűzvédelmi törvény hiánya. Az Országos Tűzoltó Szövetség már 1871-ben sürgette, de csak annyit ért el, hogy 1888-ban egy büntető rendszabályok nélküli rendeletet bocsátottak ki, amelyet, további küzdelem eredményeként, 1925-ben némileg módosítottak, és csak 1936-ban sikerült végre atűzrendészeti törvény-t kiadatni. – A másik baj még komolyabb volt: a pénz hiánya. Az állami és helyhatósági – nem egy esetben csak segélynek nevezhető – támogatást gyakran kellett alkalmi gyűjtésekkel kiegészíteni. Csak az 1936. évi törvény adott biztosabb anyagi alapot: tűzrendészeti járulékot vetvén ki a biztosítóintézetekre és tűzoltószövetségi tagdíjat a városokra és községekre. A tűzvédelem ügye azonban véglegesen csak 1945 után rendeződött: a tűzbiztonság ügyét teljesen állami feladatnak ismerték el.
Egy évszázadra visszatekintve, még egy jelentős változás: a tűzoltóság társadalmi értékelése egész más azóta. Az előző században állandó céltáblául szolgált az élclapoknak. Csak egy finomabb példát idézzünk az Üstökös 1873-as évfolyamából:
Rohan a tűzoltó század, –
Ezerért nem adsz ily százat.
Nagy Széchenyink fia elől,
Ki minden tüzet olt s elöl; –
Húsz öles lajtorját támaszt,
Ha lel a tűzfalnál támaszt.
A századfordulón a tűzoltókból leginkább zenekarukat látják, és a tűzoltó főparancsnok gyakori operettfigura. De századunk derekán arra kérdésre: „Mi leszel, ha felnősz?” – sok kisfiú válaszolta azt: „Tűzoltó!”